12. fejezet

 

 

Auróra optimizmusa és lelkesedése egyre kevésbé volt eltitkolható. A lelkében lakozó csillag lassan látni engedte fényét, a lány ragyogott. Csenevész, fonnyadt és ijedt léte hamvaiból új ember született, háta kiegyenesedett, fejét büszkén és magasan tartotta. Szemei parázsként égtek arca közepében, elszántság és akarat tükröződött bennük, egyenesen és félelem nélkül néztek bárkire.

André figyelmét persze nem kerülte el ez a hirtelen jött, látványos változás.

Beteges féltékenység kezdte emészteni, zavaros gondolatai ide-oda csapongtak. Biztos volt benne, hogy ez a nyiladozó rózsabimbó másnak köszönhette tavaszát. Eddig azt hitte, hogy a teljesen betört lány, saját játékszere, valahol mégis kicsúszott a gyeplő kezei közül. Dühöt és gyűlöletet érzett! Valahol a lelke mélyén újra megnyílt és hasogatott, az anyai szeretet hiánya által ejtett seb. Milyen anya lehet az, aki a patakparton „felejti” csecsemőjét, és nem érdekli az, hogy a gyermek az ordasok közé kerülhet, az árvaházba, ahol a nagyobb gyerekek bántalmazhatják és megerőszakolhatják? Nem csak éretlen testét érte az erőszak, hanem lelkét is. Minél jobban belelovallta magát, annál inkább érezte a gyilkos dühöt szétáradni ereiben, ugyanakkor jobban kívánta most a lányt, mint valaha. Soha nem bírta magából véglegesen kitépni az anyja iránti vágyakozást, talán őt kereste minden asszonyban. És ha erőszakkal élt, azért a gyerekkora óta összegyűlt düh és gyűlölet volt a felelős. De azért is tette, amit tett, hogy megfélemlítse, nehogy eszébe jusson elhagyni őt.. Szeretetéhsége olyan mértékű volt, hogy abban a tévhitben élt, a szeretetet a másikból erőszakkal is ki lehet csikarni....

 

Folytonosan figyelni kezdte a lányt. Esténként az utat, és a környező vidéket kémlelte, tudni akarta, nem jön-e valamiféle fiatalember udvarolni. Éjjeleken át ült lesben, mégsem látott, érzékelt semmit. Nappal is folyton csak ez járt az eszében, és egész nap a lány sarkában lett volna, tiszta szerencse, hogy munkába kellett járnia. Megkérdezte barátait a falu kávéházában, de senki semmit nem látott, semmiről nem hallott. Akkor úgy döntött, türelemmel kivárja a július 14-i bált, biztos volt benne, hogy akkor felfedezi a lány titkát. Majd valahol, valamiféleképpen elárulja magát, hisz nem is sejti hogy ő figyeli. Elképzelte a lányt valamelyik fiatal fiú ölelésében, és élesen belémart a féltékenység. Elhatározta, ha rajtakapja őket, mindkettőt megöli. Nem bírta megállni, hogy ne élesítgesse esténként a bicskáját a lány szeme láttára, betegesen kívánta, hogy féljen tőle.

 

A nemzeti ünnep napján, André az elsők között vegyült el a tömegben, mindent meg akart figyelni. Az italosbódé padjáról, ahol korán helyet foglalt, mindent jól látott, semmi sem kerülhette el a figyelmét. Az idő telt, de Auróra sehol. Dühös tekintettel kereste a táncolók között, de a lány ott sem volt látható. Nyugtalanul járkált, minden sötét zugba benézett, átfésülte a környéket, de csak a szüleik szeme elől elbújt, fiatal, ölelkező párocskákat zavarta fel.

 

- Mi van veled haver? – kérdezte a részeges barát, Giles. – Idegesnek látlak, ki után kajtatsz olyan nyugtalanul?

 

- A ribanc lányomat keresem! Valamit forral a fazekában az utóbbi időben...

 

- Hagyd a fenébe, barátocskám, és gyere, igyál egy kupicával! Az anyjára hasonlít, mondtam én neked.. – próbálta a barátja, könyökénél fogva maga mellé húzni.

 

André szó nélkül leült, és ivott a társaságában pár pohár italt. Mindenhonnan nevetés hallatszott. A falusiak jókat szórakoztak minden viccen, lábukkal nevettükben a földet döngették, és többször elmondták ugyanazt a történetet, így nyújtva meg kicsit a jókedv idejét. Andrének semmi kedve nem volt részt venni a viccelődésben. Teljesen érzéketlenül szemlélte az általános jókedvet. A szeme nyugtalanul járt egyre csak körbe. Hirtelen a kisebbik fia szaladt el mellette, valószínűleg újabb csínytevést tervelve. André elkapta a gyermeket:

 

- Hol van az a csökönyös nővéred? – kérdezte.

 

- Tudomisén. Otthon volt mikor eljöttünk. Nem akart lejönni, inkább olvasni akart a dilis.

 

- Biztos vagy benne?

 

- Persze, olyan biztos, mint hogy itt állok előtted!

 

- Vigyázz magadra, nehogy megint valami hülyeségbe keveredj, egy vasat ki nem adok érted megint, megértetted?

 

A gyermek ravaszul nevetett.

 

- Hát bolondnak nézel? – vigyorgott, és villámgyorsan elszaladt.

 

- Hová mész megint? – kérdezte Giles az indulni készülő férfit.

 

- Van egy kis dolgom.

 

- Ilyenkor? -  csodálkozott a másik.

 

- Á, tudod miféle dolog – kacsintott ravaszul André.

 

- Aha, értem, hát akkor jó szórakozást – röhögött fel a másik.

 

- Kösz haver!

 

André nagy léptekkel indult a tanya felé. Felső ajka ideges rángatózásba kezdett a felindulástól. – Szóval állítólag egyedül maradt a drágalátos... – mormolta maga elé.

 

Nagyon elővigyázatos – gondolta - de nem ismeri az apját igazán. Nem tudja felmérni gyanakvása, szenvedélye nagyságát. Most mikor teljes biztonságban érzi magát, most fogja tetten érni a szeretőjével.

És a legjobbkor, egyedül lesznek a házban, tanuk nélkül, levágja őket, mint a nyulakat...

 

Egész úton hazafelé, színes képeket vetített eléje a fantáziája, végletekig felkorbácsolva a gyűlöletét.

 

Egy hang nélkül tért be az útról, az udvarra.  A kutya örömmel szaladt eléje, de gazdája gyilkos rugást mért rá, amitől az a kőmedence oldalához repült. Az állat fájdalmasat nyekkent, majd halk és megfélemlített nyűszítéssel felrepedt bundáját kezdte nyalogatni.

Lányát a verandán, egy fonott székben találta, ahogy a bejárat sárga fényében olvasott. Nem hallotta meg rögtön apja közeledtét, annyira el volt merülve az olvasmányban.

 

- Mit csinálsz te itt? Vársz valakire, igaz-e? – üvöltötte rekedten a férfi, és már húzta is ki az övet a nadrágjából.

 

Auróra meglepetten rezzent össze, és gyorsan felegyenesedett.

André két lépéssel mellette termett és vadul ütlegelni kezdte az övvel.

 

- Kurvája! Most lássalak, mikor senki sincs a közelben aki a védelmedre kelhetne, hogy büszkélkedsz itt nekem? Mondd csak mocsok ribanca, mi a fenét csináltál? Megvesztegetted a testeddel a nagyobbik testvéredet, hogy olyan hűen követ mint a kutya? Igen?! Ide jutottál hát lotyója? De ma este nincs itthon, hát lássam mire mész egyedül? Úgy látom a pasid sem szalad a segítségedre! Hát ezért jöttem! Hogy egy különleges estét töltsünk együtt, úgy ahogy csak mi ketten tudunk! De előtte meg fogod mondani ki az új csődőrőd!

 

Auróra kezeivel próbálta kivédeni az ütéseket, egész teste a verés ritmusára táncolt, reszketett, de nem szólt egy szót sem, egy hangot sem hallatott.

 

- Beszélj mocsok ringyója, kivel henteregsz újabban, hogy engem, mint rühes kutyát kerülsz, miután annyi mindent kaptál tőlem éveken át! Hálátlanja, valamikor jó voltam neked, most meg másfele kacsingatsz, beszélj, mert szétverlek!

 

- Ölj meg ha akarsz, de nincs mit mondjak! – sírt Auróra – Csak egyszerűen nem bírom elviselni, hogy hozzámérj, annyira utállak! Mindig is utáltalak! Csak a félelem bírt rávenni arra, hogy éveken át megtegyem a mocskos dolgokat, amiket megköveteltél!

 

André ledobta az övet, erőszakosan megragadta a lányt, felemelte az öklét, majd teljes erejéből Auróra arcába csapott. Utána szorosan hozzákötözte a bőrövével a székhez. A lány teljesen ki volt neki szolgáltatva, nem tudott ellenállni hajával a fejét teljesen hátrahúzó, erős kezeknek. Mégis bátran szembenézett a feldühödött férfival.

 

- Nekem csak ne keménykedj – hörögte a férfi – megvan rá a módszerem, hogy rábírjalak a beszédre!

 

- Többé nem félek tőled, tégy amit akarsz!

 

A férfi lehajolt, hogy erőszakos csókot nyomjon a lány szájára. Nem sikerült ajkait szétfeszítenie, bármilyen erővel húzta a lány fejét hátra. Ahogy Aurórának sikerült egy pillanatra szabadulni, hirtelen képen köpte a férfit.

André letörölte a tenyerével összemocskolt arcát, majd ördögi mosollyal nézett a lányra.

 

- Ezekkel a kisded játékokkal csak még jobban felizgatsz – sziszegte gonosz vigyorral az arcán.

 

Lassan elkezdte kigombolni a nadrágját.

 

- Gyere csak, nyisd ki a szád szépen, élvezed te ezt. Ugye drágaságom, nehogy azt mondd, hogy nem tetszik?

 

- Ha mégegyszer meggyalázol, esküszöm, hogy leharapom! – figyelmeztette hideg és határozott hangon a lány.

 

Szemei veszélyesen csillogtak.

 

- Az nem létezik, hogy te egyedül így fellázadtál volna, van valakid aki erre bíztat! – vadult be André és duzzadt péniszét a lány ajkaihoz dörzsölte.

 

Auróra amennyire tudott, hátrahúzódott, de kitérni nem tudott a férfi mocskos érintése elől. Hirtelen elhatározással, teljes erejéből beleharapott az előtte magasodó nemiszervbe. André fájdalmasan felüvöltött, és gyorsan felhúzta a gatyáját. Öklét elvakultan a lány arcába vágta, akinek a szeme abban a pillanatban feldagadt.

 

- Büdös szajha, most megfizetsz! – és veszettül ütlegelni kezdte. Gyűlölettel és ritmikusan verte. Auróra elájult. Mikor magához tért, még mindig maga előtt látta a nyugodtan cigarettázó férfit. Kemény arca rögtön felderült, ahogy észrevette, hogy a lány lassan érzékelni kezdi maga körül a világot. Elkeskenyedett szemeiből sütött az elvakult gyűlölet.

 

- Ha nem beszélsz, teljesen szétverem a guszta kis pofácskádat! – fújta a füstöt a bedagadt szemekbe.

 

Aurórát elfogta a köhögés.

 

- Nézd csak, így – és az égő cigarettát a lány tenyeréhez nyomta. – Velem is ezt csinálták, mikor valamit akartak az árvaházban. Csakhogy te nő vagy, és ha ezt teszem az ábrázatoddal, teljesen hasznavehetetlen leszel utána! Na?! Akarod, hogy szitává változtassalak?

 

Auróra felüvöltött a fájdalomtól.

 

- Na akkor lesz vagy nem egy kis nyalizás?

 

- NEM! – üvöltötte határozottan, összeszorított fogai és dagadt ajkai közül a lány.

 

- Á, látom neked semmi nem elég, kérsz még egy adagot – és ezzel a lány karjához nyomta az égő cigarettát.

 

*

 

Mikor a fiúk éjfél után hazaérkeztek, nővérüket a székhez kötözve találták, feje  oldalt billenve. Michelle odarohant, és mikor meglátta, milyen állapotban van, nagyon megrettent. Egész arca fel volt dagadva, ruhái cafatokban lógtak rajta, mellei, karjai telis tele apró égési nyomokkal. Jobb szemét egyáltalán nem tudta kinyitni. Ajkai fel voltak hasadva, a vér rájuk száradva.

 

- Nahát ezt jól elintézték! – füttyentett egyet a kisebbik, ironikusan felnevetve. Tetszett neki, mikor más szenvedését láthatta. Sokszor kínozta az állatokat is, merő szórakozásból.

 

- Fogd be a pofád idiótája, és hozz gyorsan egy tál vizet, meg egy tiszta rongyot! – reccsent rá a nagyobbik, miközben eloldozta a lány kezeit.

 

- Ki tette ezt veled Aurórám? – kérdezgette sírva a fiú – Ki volt ez, ki tette?

 

Auróra nehezen tudott megszólalni.

 

- El kell mennem, meg fog ölni....

 

- Kicsoda? Ki fog megölni? Menjünk a rendőrségre!

 

Auróra minden maradék erejével sokatmondó pillantást vetett öccsére.

 

- Értem – suttogta Michelle – megint ő volt, ő hozott téged ilyen állapotba..

 

Sírva próbálta a vért lemosni a lány feldagadt arcáról, de minden éríntésre fájdalmas kiáltás volt a válasz. Kevés vizet próbált ajkai közé csepegtetni, de ezzel is fájdalmat okozott.

 

- Könyörgöm neked, vigyél az erdő szélére..

 

- Mit akarsz tenni?

 

-Könyörgöm, segíts, nincs rajtad kívül senkim.

 

- Segítek én, de nem tudom elképzelni, hogyan fogsz ebben az állapotban valahová is eljutni?

 

- Nincs mit tegyek, másképpen megöl, megmondta. Láttad? Hol van? – kérdezte rettegve a lány.

 

- Nem tudom.. Nem hiszem, hogy itthon lenne.

 

Auróra óriási erőfeszítéssel állt fel. Egész testében reszketett.

 

- Akkor menjünk gyorsan, még mielőtt hazaérne.

 

A mezőkön keresztül rövidítették le az útat. Serdülő öccse a vállán cipelte a lányt az erdő széléig.

 

- Most menj gyorsan vissza, nehogy téged is elverjen. Majd lassacskán haladok…

 

- Hová fogsz menni?

 

- Nagyapámhoz, majd ő megvéd.

 

- De hisz az borzasztó messze van, legalább engedd, hogy elkisérjelek!

 

- Nem, nem, inkább foglald le otthon apánkat, nehogy az úton utolérjen.

 

- Igazad van, úgy teszek.

 

- Isten veled Michelle és vigyázz Gastonra. Ő is pont olyan nyugtalan természetű, akárcsak apánk, sose bízd rá magad.

 

Nővér és öccs sírva váltak el egymástól.

Michelle gyorsan lefelé szaladt a dombon, míg Auróra a Kastély falára támaszkodva próbált előrehaladni. Utólag nem emlékezett, hogyan sikerült eljutnia a Kastély kapujához, és hogyan nyomta meg a csengőt. Az őr puskával a kezében, óvatosan dugta ki az orrát. Mikor meghallotta a kapu felől jövő, fájdalmas nyögéseket, majd meglátta a lányt, nem jött hogy higyjen a szemeinek.

 

- Úristen! Auróra kisasszony.. – kiáltotta, a térdreesett, a kapu cizellált vasába kapaszkodó lányra meresztve rémült szemeit.

 

Ekkor Auróra végre elengedte magát és ájultan esett össze.

 

 

 

Hajnali három óra volt, amikor a rendőrség autója megállt a tanya előtt. Nem sokkal később Andrét vezették elő, bilincsbe vert kezekkel.

 

- Hát nem értik, hogy kurválkodott és csak azt kapta tőlem, amit megérdemelt?! – üvöltötte a kezeit a bilincsből kiszabadítani próbáló férfi – Az apja vagyok, azt teszek vele, amit akarok!

 

 

 

Az évekig visszafojtott sírás megállíthatatlanul tört felszínre. Mint két forró patak, égették a lány szétroncsolt arcát.

Egyedül, semmibe vesző tekintettel feküdt a kórházi ágyon, félhomályba burkoltan, szemei nem bírták elviselni a fényt. A nyugtatók teljesen elkábították, és úgy érezte, az élet teljesen kiveszett testéből. A gyors iramú vér helyett mintha az elmúlhatatlan lelki fájdalom tombolna minden tagjában.

Álom és ébrenlét között, halványan érzékelte ahogy nővérek és orvosok ellátják, de gondoskodásuk, minden elővigyázatosság ellenére, még mindig nagyon fájdalmas volt számára. A végzetes este történései, mint fel- felvillanó képek újra és újra megjelentek semmi mást nem látó szemei előtt. Az ütlegelés, az égő cigarettacsikk által okozott nyers fájdalom, a káromkodások és a pofonok, a hasára mért erős ütések, az arcán, a fején doboló öklök. Szörnyűséges percek voltak azok is, amikor kikérdezték, lefényképezték a testét. Szükség lesz erre – mondták, a tárgyaláskor. És akkor úgy érezte, mintha újból megerőszakolnák. Mert megint, mint akarat nélküli test, a rendőrők kezére kellett hagynia magát, és fel kellett nekik fednie – mindannyian férfiak voltak – a mellét, hasát, nyakát, mindenhol az égő cigarettacsikk nyomával. A férfiak mocskos tekintete újra teljesen felzaklatta! Szeretett volna üvölteni, kiszedni a szemüket, tíz körmével marcangolni szét az arcukat. És csak ült mozdulatlanul, akarat nélkül, mint ahogy éveken át tűrt apjának, és szemeit szorosan becsukva tartotta, hogy legalább ne kelljen őket látnia. Csak ömlő könnyei árulkodtak zaklatottságáról és szégyenérzetéről.

 

- Nem akarom hogy elitéljék, hisz mégiscsak az apám. Hogy fognak az öcséim megélni? Egyszerűen csak azt akarom, hogy többet ne férhessen a közelembe – makacskodott a rendőrfelügyelőnek.

 

- Ha nem ítélik el, akkor megint arra kényszeríthet, hogy vele lakjál. Akkor megint ugyanazt teheti veled – próbálta meggyőzni a szociális gondozónő, aki átvette az ügyet.

 

A lány kétségbeesésében úgy érezte, zsákutcába került.

 

- És mi fog történni a tárgyaláson?  - kérdezte, miután a rábeszélés hatására úgy látszott, végre meggondolja magát. – Találkoznom kell vele? Azt nem bírom ki!

 

- Tudom, hogy fájdalmas és nagyon kemény dolog lesz számodra, de erősnek kell lenned, és szembe kell nézned vele! Ez sajnos egy szükséges rossz. De ez lesz az utolsó alkalom, hogy látnod kell, ígérem neked! – próbálta a nő megnyugtatni.

 

- Nem akarom! Nem akarom! – kezdett el rémülten kiabálni Auróra. – Soha többet nem akarom látni! Nem ismerik őt, még messziről is ártani képes!

 

És ha egy kígyókkal teli zsákot hoz a terembe? Nem megígérte? – gondolta rémülten. - Hát nem azt mondta, hogy ha feljelentem egy kígyókkal teli gödörbe dob?

 

És ez a gondolat, ami évekig arra bírta, hogy titkáról senkivel ne beszéljen, megkínzott lelkének elég volt ahhoz, hogy a logika fonalát megszakítsa. Hirtelen rémült tekintettel nézett körbe és mindenhol kígyókat vélt felfedezni.

 

- Már semmi rosszat nem tud neked tenni, hidd el! Most a börtönben van, a tárgyaláson pedig, a rendőrök felügyelete alatt lesz. Különben sem leszel egyedül, hisz én végig melletted leszek..

 

De Auróra már nem is hallotta, amit mondtak neki. Felegyenesedett ágyában és a pániktól kikerekedett szemmel nézte a rengeteg viperát, amik felemelt fejjel csúsztak a földön ágya felé, készen arra, hogy belemarjanak. Egy rémült és állati visítás, az évek óta elfojtott rettegés tört fel bensőjéből. Kettétört kristályhoz hasonló éles hangja visszhangzott a folyosón, összekucorodott testét vadul rázta a reszketés. Teljesen magába fordult, semmit nem érzékelt a körülötte lévő világból. Nem sokáig bírta elviselni a vélt kígyók látványát, gyors mozdulattal felszökött és az ablakhoz szaladt, véget akarván mindennek vetni.

A gondozónőnek alig sikerült elkapnia az utolsó percben. Nyugtatgatni próbálta, de Aurórából elemi erővel tört fel a rettegés.

 

- Nővér! Nővér! – visította rémülten a gondozónő.

 

Két nővér jelent meg gyors léptekkel.

 

- Gyorsan, gyorsan, meg akarja ölni magát – kiáltotta kifulladva a gondozónő – ki akar ugrani az ablakon!

 

A pánik tízszeresére növelte Auróra erejét. Nehezen tudta lefogva tartani a három nő.

 

- Kígyók  vannak az ágyamban! – üvöltötte kétségbeesetten harcolva a lány – Kérem, kérem, ne tegyenek be a kígyók közé! Tudom, hogy csak azért vagytok itt, hogy lefogjatok, hogy az apám megerőszakolhasson!

 

Egyre hangosabban kiabált, az egész emeleten hallani lehetett berekedt, de mégis élesre fokozódott, kétségbeesett visítását. A láz kiverte a testét, őrület csillogott szemeiben.

 

- Nyugodj meg kedvesem, a kórházban vagy és itt mind csak a javadat akarjuk! Már három napja velünk vagy és gondoskodunk rólad, itt nem vagy veszélyben, nyugodj meg, nyugodj meg..- próbálta az egyik könnybe lábadt szemű nővér lecsillapítani a szerencsétlent.

 

- Hívjátok az orvost, újabb nyugtató injekciót kell beadnunk neki! – kiáltotta társai felé a másik nővér.

 

- Mi történik itt? – kérdezte nyugtalanul Jacques, ahogy a szobába lépve meglátta a jelenetet.

 

- Jacques! Ments meg, kérlek! – üvöltötte Auróra – Kígyókkal töltötték meg az ágyamat!

 

Jacques hozzászaladt, karjaiba vette a lányt, majd kérdő tekintettel fordult a nővérek felé.

 

- Úgy látszik idegösszeroppanást kapott – magyarázta az egyik nővér – Meg akarta ölni magát...

 

- Megölni magadat? Életem, hát hányszor kell elmondanom neked, hogy ezentúl, én itt vagyok melletted? Ha elveszítelek, nem marad számomra más lehetőség, csak az, hogy utánad haljak én is... Hát el akarod herdálni a tehetségünket? Ezt nem teheted meg, nekünk az a kötelességünk hogy a világnak adjuk a szépséget, a művészetünket!

 

Auróra az ágy sarkában ülő férfi ölébe kucorodott. Zokogása még mindig hallatszott, felgyorsult lélegzete nehezen talált szabad utat eltorzult ajkai között.

Nem is fogta fel, miről beszél a férfi, de nyugodt, ismerős hangja lassan-lassan megnyugtatta, mint csecsemőt az anyja hangja. Becsukta elkékült szemeit.

 

- Miért most? – kérdezte halkan a férfi a gondozónőt – Úgy tűnt mikor itt voltam, meg van nyugodva. Mi történt?

 

- Elég megszokott reakció egy ilyen sokk után, teljesen meg van rémülve. Szerencsétlen mi mindenen kellett keresztülmennie. Pályafutásom húsz éve alatt nem láttam ilyen méretű bántalmazást. Sajnos én vagyok a hibás ezért az új krízisért – jelentette ki a nő, szomorú hangon. – Egyszerűen nem bírta a gondolatot elviselni, hogy találkoznia kell az apjával. A szörnyeteg, kígyókkal zsarolta és tartotta sakkban... Vannak napok, amikor nagyon gyűlölöm ezt a szakmát... – tette hozzá halkan.

 

 

 

- Kérlek, kérlek, vigyél el innen – könyörgött Auróra a férfinak tizenöt nap múltán. – Nem bírom már elviselni a kérdéseiket...

 

- Életem, muszáj elítélni az apádat, hidd el! Te is csak így kaphatod vissza önmegbecsülésedet. Ezt egy pszichológus barátom magyarázta nekem.

 

- Jacques, nincs számomra gyógyulás, hidd el! Olyasmiken mentem át, amiknek az emléke belém lett sütve.. Nem is akarok erről beszélni többet. Még csak gondolni sem bírok semmire..

 

- Értem én kedvesem, értem én. A történések mélyen megsebeztek, de én hiszem, ha sikerül kivetned magadból a fájdalmat, akkor meg fogsz gyógyulni.

 

- Jaj, szavakkal sosem bírom ezt megtenni! Annyira szégyellem magam.. Azt hihetik, hogy én is hibás vagyok, én tüzeltem fel, én vontam magamra az egészet a viselkedésemmel. Te mit gondolsz, én is hibás vagyok? – tört ki megint zokogásban a lány.

 

- Kicsi szívem, dehogy, teljesen képtelenség, amit mondasz! Amennyire zárkózott voltál velem is, hát hogyan lettél volna vele kihívó? Az apád teljesen elferdült személyiség.

 

- Mit is gondolhattál rólam, mikor megtudtad? Jaj, annyira szégyellem, Istenem.. Szeretnék elmenni messzire, hogy teljesen kimossam magamból ezt az egész borzalmat!

 

- Ne törődj semmivel, ahogy az orvosok megengedik, hogy elmozdulhass, magammal viszlek Párizsba. Hisz úgyis ott dolgozom a legtöbbet, most télen pedig lesz egy kiállításom, hisz tudod. Az ügyvédemnek már sikerült kicsikarnia anyádtól az engedélyt, hogy velem lakhass, amíg nagykorú nem leszel.

 

- Megszerezted anyámtól az engedélyt? Hihetetlen! – nyitotta tágra a szemeit a lány – Hogyan sikerült?

 

- Ráijesztettünk, hogy őt is feljelentjük, mint bűntársat. Igaz is, ugye mindent tudott? Ilyesmit nem lehet éveken át, csak úgy eltitkolni..

 

- Igen, mindent tudott és engem hibáztatott. Mindig azt mondta, hogy én csábítottam el..