klasszikusok

Fazekas Mihály neve általában főművét, a Lúdas Matyit idézi fel az olvasók tudatában. Kétségtelen, hogy ezzel a nevezetes elbeszélő költeménnyel írta be nevét irodalomtörténetünkbe, és ez az a műve, amelyet az iskolába járt emberek ismerni szoktak. De Fazekas Mihály valójában több, mint a Lúdas Matyi költője. Annak a Debrecenben kivirágzó irodalmi kultúrának, amely a felvilágosodásból vezetett a romantika felé, Csokonai után ő a legjelentékenyebb alakja, és még a hazai tudománytörténetet sem lehet úgy elmondani, hogy kimaradjon belőle Fazekas Mihály, a botanika tudósa, a hazai növénytan tudományának egyik fontos előfutára. De ha történetesen nem ő írja a Lúdas Matyit, és Diószegi Sámuellal nem ő írja meg a Füvészkönyvet, nem nagyszámú versével mégis fontos alakja volna a XIX. század első negyede hazai költészetének, akit egyben-másban a romantika, majd Petőfi népiessége elindítójának is tekinthetünk.

LUDAS MATYI

Elsõ levonás

Hajdan egy faluban a Nyíren-é, vagy az Erdõ-

Háton, vagy hol esett, jó szerrel nem jut

eszembe,

Már csak elég az, hogy: volt hajdan egy

öreg asszony,

Özvegy volt, s egy rossz fia volt. Ez munka

fejében

Nyáron legyet a szárán csapkodta napestig,

Télen a tüzelõ mellett a piszkafa végén

Ácsorgott el egész napokat. Jó anyja eléggé

Zsémbelt rá; de akár száraz falra marokkal

Borsót hintett volna, szitok, mocsok és a

hurítás

Annyit tett Matyinak (Matyi volt neve a

sihedernek)

Ily tunya életet élt õ jó ideig; hanem egyszer

Holtra elunta magát; hosszúknak kezdte

találni

A napokat s nem elég tágasnak az anyja

telekjét:

Addig nyújtódzott hát, hogy valahára szokatlan

Bajra vetette fejét, s kigyaloglott a falu végén

Lévõ dombig, ahol szoktak volt mindenik

ünnep

Délestén az idõtöltõk karikába hasalni. -

Mint sziszeg a fót lúd idegenre: Matyinkat is

akként

Gúnyolták ki az õ vele nõtt egyforma korású

Virgoncok; de csak ott volt már õ s nem sok

idõre

Összegyalulódott velük. - Innen látta elõször

A mi fiúnk, nézvén szana-széjjel, az ég kari-

máján

Dalmahodó hegyeket; másrészrõl mint

ugyanannyi

Nyársakat a távol hegységek tornyait; itten

Vette ki a szóból, hogy szomszéd vármegye

is van;

És a többek közt, hogy a híres döbrögi vásár

Egy hét mulva esik. - Felpercene benne

az ország

Látására való kívánság; már az eszében

Kezd sok gondolatok forrása mozogni,

pezsegni;

Nincsen nyugta; fejét töri, míg végtére elõtte

Rés nyílik, melyen szándéka folyásnak

eredhet. -

______________________________________________

Az én poézisom

Lantosok-é? hegedűbe valók? vagy táragatóba?

Amiket én eddig firkálék; hogy ne hazudjak,

Nem tudom én. Aprócseprők, azt látja akárki,

És ha dorombba verik, sem szégyenlik magokat meg,

Amely verssorok egynéhány egyforma betűkön

Végződnek; hajdan azokat nevezék magyaroknak,

Már azokat ma cigány s kóldús szájába valóknak

Hirdetik. A Drómó tudná ízlésteket, édes

Lantosim! Amíg hát e per valamerre ledűlne,

Írjunk kis Múzsám pompás tógát viselendő

Verseket is, ha tudunk, de azért senkit se nevezzünk

Kóldúsnak, se cigánynak, az e'félékbe ha nem fog

Kedvet lelni, mivel zabolát nem szenved az izlés.

***

Egy férje elestén kesergő özvegy

Nyílj meg jóltévő föld hantos lapja, melyet

Tapadok, mutass egy bátorságos helyet.

Hadd szárasszam ki ott megfacsart szívemet,

Hadd sirassam el ott megúnt életemet.

Oda van! örökre, oh jaj, elvesztettem,

Életemet eddig akiért szerettem.

A gyilkos erőszak kirántván ölemből

Már most ki akarja feszítni szivemből.

Nem! nem! édes hívem, enyim vagy mostan is

A feledékenység gyász országában is.

Legféltőbb mindenem te voltál, míg éltél,

Felkereslek, bár más világot cseréltél.

Jer lelkem! nyomozzuk a halál völgyein

S örök nemtudással bévont vidékein.

Ne félj, mert vezérem lévén a szerelem,

A színetlen árnyék között is meglelem.

A végtelen semmi párkányán lebeg bár,

Avagy a tetőtlen üreg csúcsain jár,

A szakadhatatlan vonszódás kötele

Akármerre lengjen, egy pontra húz vele.

Óh jer, reppents hozzá utólsó lehellet!

Hiszen itt rezeg ő csak a szívem mellett.

Érte nőtt virágim, ti is induljatok,

Végső áldozatúl sírjára hulljatok.

Így csorgott el vére, szép rózsalevelek!

Valamint titeket széjjelhintettelek!

Liliom! így vágta azt le a kard éle,

Mint téged; ki nálad szebb vala, míg éle.

Midőn a hervasztó halál rálehellett,

Mint te, letört sárga ibolya, illyé lett!

Húlljatok virágim sírjára, húlljatok,

Magam is azonnal megyek utánnatok.

***

A serdülő bajuszhoz

Ifjú tolla Ámor nyilának,

Serdűlő bajusz! idvez légy!

Sok szerelmes csókok párjának

Felibe prémkoszorút tégy;

Míg a finnyás nyári lepkéket

Torzos tarlód el nem inti,

Vagy míg a göndör szőröcskéket

A tél dérrel be nem hinti.

Mondja bár a szépség Mómussa,

Hogy ékesnek nem tart senki,

Ne hidd, kis Cupido mókussa,

Csak pelyhed jobban tessen ki;

Hogy játszhassanak búvócskákat

Bársonyában a kellemek,

Majd meglásd, millyen gyöngyszikrákat

Szórnak rád minden szép szemek.

Én is sodrom, de mindhiában,

Zúzos fürtjét a szürkének,

Elhűl ettől a csók szájában

A könnyen ingó hölgykének;

S midőn szeme rezzenéséből

Bóldog jelemet képzelem,

Borzomtól megdobbant szívéből

Akkor reppent a szerelem.

***

A bölcs

Függetlenségében lél a bölcs nagyságot,

S neveti az arany jármos uraságot;

Ő a természetet szabadon vizsgálja,

A képzelt jót, szépet s igazat útálja,

Ő a legnagyobb úr az egész világon,

Felyül ragyog lelke a múlandóságon,

Gyűjt ő kincset, hanem csupán csak magából,

A valóságnak quintessentiájából;

Mert minden vagyonját szép tudományjába

Tartja, s megnemesült szíve jóságába,

Melyet a sors, légyen édes vagy mostoha,

Tőle el nem csalhat, el nem lophat soha.

***