Auróra optimizmusa és lelkesedése egyre kevésbé volt eltitkolható. A lelkében lakozó csillag lassan látni engedte fényét, a lány ragyogott. Csenevész, fonnyadt és ijedt léte hamvaiból új ember született, háta kiegyenesedett, fejét büszkén és magasan tartotta. Szemei parázsként égtek arca közepében, elszántság és akarat tükröződött bennük, egyenesen és félelem nélkül néztek bárkire.André figyelmét persze nem kerülte el ez a hirtelen jött, látványos változás.Beteges féltékenység kezdte emészteni, zavaros gondolatai ide-oda csapongtak. Biztos volt benne, hogy ez a nyiladozó rózsabimbó másnak köszönhette tavaszát. Eddig azt hitte, hogy a teljesen betört lány, saját játékszere, valahol mégis kicsúszott a gyeplő kezei közül. Dühöt és gyűlöletet érzett! Valahol a lelke mélyén újra megnyílt és hasogatott, az anyai szeretet hiánya által ejtett seb. Milyen anya lehet az, aki a patakparton „felejti” csecsemőjét, és nem érdekli az, hogy a gyermek az ordasok közé kerülhet, az árvaházba, ahol a nagyobb gyerekek bántalmazhatják és megerőszakolhatják? Nem csak éretlen testét érte az erőszak, hanem lelkét is. Minél jobban belelovallta magát, annál inkább érezte a gyilkos dühöt szétáradni ereiben, ugyanakkor jobban kívánta most a lányt, mint valaha. Soha nem bírta magából véglegesen kitépni az anyja iránti vágyakozást, talán őt kereste minden asszonyban. És ha erőszakkal élt, azért a gyerekkora óta összegyűlt düh és gyűlölet volt a felelős. De azért is tette, amit tett, hogy megfélemlítse, nehogy eszébe jusson elhagyni őt.. Szeretetéhsége olyan mértékű volt, hogy abban a tévhitben élt, a szeretetet a másikból erőszakkal is ki lehet csikarni...
