bányai tamás
Ablak mellé mikiegér
- Szenzációs! - mondta Roger Rogers az étterem közepéről szemlélve a bárpult mögötti falat. - Hát ez szenzációs!
Kende Géza szerényen lesütötte szemét, mint aki szégyenkezik a dícséret miatt. Mellette álló barátja száját csücsörítve bólogatott. Szerette, ha egy üzlet jól sikerül. Márpedig ez jó üzlet volt. Akkor is, ha neki semmi közvetlen haszna nem származott belőle. Átvitt értelemben, persze, igen. Két ember, akiket ő hozott össze, elégedett az egyezséggel, ebből még neki is kijut majd valami, idővel. A tulajnak tetszik a kép, miért ne tetszene, valóban jó, hangulatos, kiemeli az étterem jellegét. A festő meg pénzt kap érte, s mi lehetne a jól végzett munka nagyobb elismerése, mint hogy jól megfizetik.
Előttük a bárpult, hat méter hosszú kecses hajó, mintha most simult volna a tengerparti sétányhoz. A bárpult-hajó mögött a sétány, karcsú vasoszlopon álló hajólámpákkal, azon túl a tenger, szelíd hullámait óarany színnel ragyogja be a láthatáron nyugovóra térő napkorong. A hajólámpák a falra voltak erősítve, minden más - így a tartóoszlopok is, a tenger, az aranyló napkorong - festve voltak a falra.
- Szenzációs! - jelentette ki ismét Roger Rogers. Látszott rajta, alig tud betelni a látvánnyal. - Erre bizony inni kell valamit.
Letelepedtek az egyik asztalhoz, a mennyezetre függesztett halászhálók alá. Roger Rogers egy üveg whiskyt és három poharat hozott a bárpult-hajó mögül.
- Nem szoktam inni reggel, de most kivételt teszek - mondta. Koccintottak. - John, mondd meg a barátodnak, hogy igazi művész.
***
millei ilona
Wonderful life
Orgona hangjaira ébredt az asszony. A szemközti templomban már elkezdődött a mise. Sokáig aludt, most jóleső érzéssel nyújtózkodott. Kinézett a borús égre, fázósan kapta magára pongyoláját. Az ócska, divatjamúlt ruhadarab ismerős meghittséggel ölelte körbe kissé már megereszkedett alakját. Hiába, a negyven év…
konyhában föltette a kávét, rágyújtott. A lánya már nem volt otthon, valami vasárnap délelőtti mulatságra ment a fiújával. Ahogy erre gondolt, eszébe jutott az is, mire kérte őt az alig tizennyolc éves fruska. A kérlelő, hamiskás hangszín volt férjének hangjára emlékeztette.
– Mamika! Olyan jó lenne, ha délután elmennél itthonról!
Hát igen! A fiatalok szeretnének egyedül maradni a lakásban. Érthető. De hová menjen így, egyedül. A barátnője elutazott a rokonaihoz, mást meg, ugyan kit hívhatna? A barátja nemrég hagyta el, talált egy nála fiatalabbat, gazdagabbat. Sóhajtva végigsimította tenyerével a felsőtestét. Kicsit irigykedve gondolt a lányára. Lassan szürcsölni kezdte a kávéját. A forró fekete égette a szája szélét, a nyelvét, mégis jólesett.
***
lelkes miklós
KORTÁRSI VISSZAEMLÉKEZÉS
Megtisztelő kérésükre szívesen írok nemrég elhunyt barátomról, Klafacai Benőről, lapjukba, a Hajnali Kakashangokba, ha fáj is a visszaemlékezés a honi és nemzetközi irodalom e neves magyar hazafijára és humanista világpolgárára.
Benő a barátom volt, sőt, lelki testvérének, irodalmi bátyjának tekintett /joggal, hiszen jó félévvel idősebb voltam nála, mégis, szegény, ő hunyt el előbb/, valamint Mesterének. Én az utóbbi, megtisztelő címet tréfásan azzal hárítottam el: mindketten Mesterek vagyunk már, de ő továbbra is felnézett rám, azzal az őszinte, rajongó áhitattal, amely könnyen zavarba hozza az embert.
Milyen is volt az életben, a mindennapokban, az utcán, a kávéházban, no meg nálunk, vendégként, ez a neves író és költő, aki olykor Adyn is túltett, soha nem ady meg, amit Kérty kölcsön, adott viszont verssorokat, mélyeket, rejtélyeseket? Olyanokat, mint például ez:
s a szőrén rőten szőtt a szőr.
Mi az, mi van, mi az, mi nincs?
Felel a fal, felül a fül.
Fülelj! Felülj! Csak türelem!
Tűréssel maradhatsz felül!"
***
fetykó judit
Ablakvitéz
15. fejezet
… múlt az ősz, a tél, jött a következő tavasz, majd a nyár végével megint az új, amiben a régi, a végtelenül ismétlődő forgott, egyre forgott az időben.
Hektor egyedül vigyázta az udvart, Fickó kövét benőtte a borostyán, s a mellette lévő kúszófenyő egyre terebélyesebb lett. Heki egyre öregebb, és egyre morgósabb lett. Ahogy közeledett a tizedik, majd a tizenkettedik éve, már csak a valóban fontos dolgokat ugatta meg, de változatlanul harcias őre volt a háznak, abban senki idegen, de még ismerős sem kételkedett, hogy csak a gazdák jelenlétében teheti be a lábát az udvarra.
Az elmúlt években szóba jött sokszor egy másik kis kutya, egy foxi, vagy egy tacsi, de aztán egyre halasztódott a második kutya dolga. Majd. Tette le a család a kutya ügyet, a kutyabajt, ahányszor csak előjött a beszélgetések során.
— Sok baj van egy kiskutyával… — mondogatta Mama, ahányszor felmerül a másik, az új kutya dolga. — Meg aztán ez a vén jószág, még azt hihetné, hogy rá már nincs is szükség — s magába számolgatta, hogy Hektor most emberi idő szerint olyan nyolcvan-kilencven éves lehet. Már ha egyáltalán a kutya éveit át lehet számítani emberi évekbe.
A fiúk egyre kevesebbet foglalkoztak a kutya és a macska, vagyis Hektor és Ablakvitéz Cili ügyeivel. Zoli dolgozott, munka mellett tanult, segített a telek, meg a kert művelésében. Néha el-elutazott, főleg nyár elején, amikor még nem volt nagy hőség, hogy pár napra kikapcsolódjon a mindennapokból.
Józsi középiskolába járt, ahol más és új dolgok voltak a menők, a divatosak; és persze ő is egyre önállóbb lett, sokkal nagyobb élmény volt a barátaival ide-oda menni, meghallgatni az éppen legfelkapottabb együttes koncertjét, hegyi túrázni, vagy csak úgy mindent-megváltó beszélgetéseket folytatni.
Cili teljesen az asszonyok hatáskörébe került.
***
